A fenntarthatóságra épülő emberi közösségek kapcsán sokat foglalkozunk a kommunikáció kérdésével. A közösségben való létezés megkívánja e képesség fejlesztését, amiről sokan hisszük, hogy pofonegyszerű dolog, mégis kevesen vagyunk művészei. Kommunikálni annyit tesz, mint meghallani és meghallgatva lenni, megérteni amit a másik mond, és kapcsolatot teremteni vele. Krishnamurti indiai filozófus-író és David Bohm fizikus beszélgetésének, közös gondolatfolyamának ereménye a Dialógusról c. könyv, valamint elmélet és gyakorlat.
Megfigyelték, hogy amikor egy csoporton belül vita indul valamiről, akkor valójában nem vagyunk igazán képesek meghallani azt, amit a másik mond. Annyira elhomályosítja elménket az, amit korábbi tapasztalatainkra alapozva mondani akarunk, hogy nem marad tér arra, hogy a partner gondolatait befogadjuk. A vitapartnerek mindegyike úgy érzi, nála van a megoldás, csak meg kell győzni a másikat a saját igazukról, és a probléma megoldódik. A „győztes” érvényesíti saját elgondolását, a „vesztes” vagy vesztesek pedig elfogadják azt.
A vita nem más, mint meglévő előítéletetink átrendezése, újraszervezése.
A dialógus más irányból közelít a kommunikációhoz. Ebben a modellben a csoportnak fontosabbak a felmerült kérdések, mint a válaszok, mivel ezek közös megoldásokhoz vezethetnek. A dialógus résztvevőjeként mindazt, amit gondolok, tudok, hallottam, vagy tanultam, szépen belegyömöszkölöm egy befőttesüvegbe, lezárom a tetejét, és felteszem a polcra – felfüggesztek mindent amit tudni vélek, hogy az így keletkezett tér, üresség helyet engedjen annak, amit nem tudok. A módszer a sok ősi hagyományban meglévő nyitott térre épít, amikor a csoport összeül mindenféle napirend nélkül azzal a szándékkal, hogy egy-két órát együtt töltve utat nyissanak mindannak, ami felmerül a csoport tagjaiban. Így győzelem- és vereség érzés helyett a gondolatok megosztása, közös megértés, tisztelet és alázat fejlődhet ki a közösségen belül. Ági
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése